Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.

A verset Viktor (Scrum Master) ajánlotta.

Bartos Erika: Veréb

Hópelyhek az ablakomon,
zúzmarás a kémény,
apró veréb didereg a
padlástető szélén.

Összezárja fagyott csőrét,
reszket a kis szárnya,
dülöngél a fehér havon,
úgy remeg a lába.

Figyelem az ablakomból,
egyre attól félek,
megfagy szegény reggelre és
elhagyja a lélek.

Kinyitom az ablakomat:
Gyere Veréb bátran!
Ne félj tőlem, beengedlek,
melegedj meg nálam!

Meleg van a kis szobámban,
vacsorát is adok!
Hozok neked kicsi párnát,
friss kölest és zabot!

Összegyűjti bátorságát,
beugrik a résen,
csipeget a kölesből és
elalszik a széken.

Korán reggel búcsúzóul
tenyerembe szökken,
kitárom az ablakom és
ő már ki is röppen.

Visszafordul, csipog egyet,
elszáll hosszú útra.
Hogyha fáznál kicsi veréb,
jöjj el hozzám újra!

Szilvi (HR Business Partner) kedvenc versét olvashattátok, aki említette, hogy bár gyermekek számára íródott a vers, de a szeretetről, segítségnyújtásról szól, ami közel áll hozzá. Ráadásul a veréb a kedvenc madara.

Ady Endre: Héja nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Dani (fejlesztő) pedig egy örök klasszikust említett kedvenceként.

Szabó Lőrinc: Nap napra telt

Nap napra telt, év évre: rengeteg
hátán, ahogy a kontinenseket,
vitt a forgó Föld, róva régi s új
köreit, éppoly lankadatlanúl,
mint a magáét a percmutató
a vekkerünkön. “Karácsonyfa. Hó!” –
tapsolt Hajnalka húgom; de mire
kinéztem, már virága, levele
buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt,
s új hó esett s új karácsonyfa gyult.
Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, játék és iskola,
apám munkája s hogy sírt anyuka,
hogy elveszett, hogy meglett a cica,
mindig más és mindig ugyanaz a
forgó körhinta, nappal, éjszaka:
így repült a Mindenség ütemén
a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én.

A Boró (Product Owner) által választott vers kevésbé ismert, egyszerű, rövid, de mégis könnyű hozzá kapcsolódni. Azért választotta ezt a verset, mert az ember fél az idő múlásától, azonban ebben a versben költő én méla közönnyel szemléli ezt. Várjuk mindig a pénteket, a hétvégét, a nyarat, a szabadságot, a szülinapot, stb. közben meg elsuhan az idő, és ez ellen nem tehetünk semmit. Maximum annyit, hogy úgy teszünk, mintha minden nap péntek lenne és kiélvezünk minden pillanatot. 🙂

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Gergő (Head of Sales) kedvenc verse.

Te hogy állsz a magyar költészettel? Neked van kedvenc versed, esetleg költőd?